„Sötét van, pedig már reggel van… - Emma kikászálódott az ágyból lassan az ablakhoz sétált. – Még mindig esik… már a negyedik napja. – mondta magában a lány és felnézett. – És ahogy látom esni is fog még egy ideig… feketébbek a felhők, mint az én életem. - mondta szomorúan Emma, majd eljött az ablakból. Egy mély dörmögést lehetett hallani, Emma felkapta a fejét körülnézett a szobájában.
- Josh?? Te vagy az? – Körülnézett reménykedő szemekkel. - Nem, nem ő… csak a hasam… - és a lány a hasához kapott, majd visszadőlt az ágyába. Valaki kopogott a lánynak az ajtaján. Emma nem is figyelt oda rá, mert jól tudta hogy ki az.
- Emma bejöhetek? – nyitotta ki az ajtót Andrew. Emma elfordította a fejé. – Hoztam reggelit– letette az ágy szélire, Emma felült ránézett a bátyára és lelökte a táncán lévő ennivalót.
- Nem vagyok éhes!! – mondta ridegen és visszafeküdt az ágyba.
- Enned kéne… 5 napja nem eszel semmit…- ült le a lány mellé. – Hééyy?!! – mondta kedvesen és lefeküdt Emma mellé. Emma csak megrángatta a vállát mikor Andrew hozzá ért. – Békén hagylak, ha eszel egy keveset!! Na nem éri meg neked? Ma be sem jövök hozzád, ha megeszed a pirítós felét… az még nem is sok! – mondta nagyon kedvesen Andrew. Emma megfordult bátyára nézett.
- Miért nem tudsz békén hagyni? – mondta fáradtan a lány és a hátára feküdt.
- Mert a hugicám vagy és szeretlek! – mondta mosolyogva a fiú és megölelte oldalról Emmát.
- Én is szeretlek Andrew… - mondta halkan a lány de, épp elég volt, mert a fiú meghallotta.
- Na akkor megállapodtunk? Csak egy fél pirítós!!! – hajolt fel a fiú.
- Rendben egye fene… - húzta a száját Emma. Andrew sietve távozott a lány szobájából, 10 perc múlva vissza tért egy fél pirítóssal és egy pohár narancslével.
- Tessék… jó étvágyat hozzá, míg te megeszed én, addig összeszedem, amit lelöktél a földre… - mondta rosszkedvűen Andrew. Emma rá sem tudott nézni a pirítósra.
- Nem, nem megy… amit ránézek össze, szűkül a gyomrom… sajnálom… - mondta a lány és ismét bedőlt az ágyba. Összekuporodott és bambult ki a fejéből. Andrew felállt nézte a lányt, nem tudta hogy most mit tegyen. -„Ennie kell, ha nem eszik éhen hal.” - mondta magában a fiú.
- Rendben. Ne sajnáld… a narancslevet itt hagyom… - megfogta a fiú a tálcát és kiment az ajtón úgy hogy rá sem nézett a lányra. A lány észrevette… még jobban összekuporodott, erősebben, keze ökölben a sírás kerülgette.
” Mindenkit elkergettek magam körül… saját szüleimnek sem kellettem… hogy is kellenék másnak… Josh is elhagyott… mindenki elhagyott” – mondta magában a szomorú lány, de most már viszont nem bírta magát türtőztetni előengedte a mély szomorúságát és sírt, és csak sírt…
